Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hitler titkos fegyverei

2012.07.13

Előszó

Az első világháborút lezáró békeszerződések számos, Németországra vonatkozó szankciója között a hadsereg személyi és technikai állományával kapcsolatos megkötések is szerepeltek. Adolf Hitler hatalomra jutását követően azonban a hadvezetés sorra játszotta ki ezeket a korlátozásokat, eleinte civil programoknak álcázva a fegyverfejlesztéseket, majd az évek múlásával egyre nyíltabban, arrogánsan és agresszíven felvállalva azokat. A Heereswaffenamt a harmincas évek második felében nagyon komoly anyagi, illetve humán erőforrásokat fordított a modern harceszközök fejlesztésére, amely eredményeképpen modern kézifegyverek, harcjárművek és repülőgépek születtek a rajzasztalokon, illetve kerültek sorozatgyártásra. A második világháború első szakaszában a jól megválasztott stratégia mellett ezek a fegyverek biztosították a Harmadik Birodalom hadseregének ütő-

alapjául szolgáló Ta-183, az USAAF deltaszárnyú vadászgépeinek kifejlesztésében fontos szerepet játszó DM-1, vagy a V-22 Osprey alapját képező Weserflug P. 1003. Más esetekben nem egyes fegyvertípusok, hanem koncepciók és fegyvercsaládok származtathatók német kísérleti fegyverektől, mint a modern tengeralattjárók első képviselőjének tekinthető XXI. osztály, a robotrepülőgépek elődjének számító, kamerával is vezérelhető Enzian, a csupaszárny katonai repülőgépek fejlesztésére vonatkozó programok első állomásának tekinthető Go-229, vagy a gázturbinás vadászgépek történetében mérföldkőnek számító Me-262.

PÁNCÉLOZOTT HARCJÁRMŰVEK

A Harmadik Birodalom már a harmincas években intenzív fejlesztéseket végzett a páncélozott harcjárművek terén, amely törekvés nagyon is kézzelfogható eredményeket hozott a lengyelországi és á franciaországi hadjáratok, illetve a Szovjetunió ellen irányuló Barbarossa hadművelet első szakaszában. Adolf Hitler és vezérkara korán felismerte a megfelelően szervezett, nagy harci értéket képviselő páncélosegységek stratégiai jelentőségét, ezért a HWA komoly összegekkel és más eszközökkel támogatta a fejlesztéseket végző üzemek munkáját. A rákövetkező években a német hadiipari gyárak kapuin sorra gördültek ki a szinte hetek alatt legendássá vált harckocsik, mint a szövetségesek által rettegett Tigris-család tagjai, vagy a nem kevésbé kiváló, Párduc páncélos. A jól ismert harcjárműveken kívül azonban nagy hatóerejű és új technikai megoldásokat felvonultató lövegek, illetve egyéb különleges eszközök is kikerültek a fejlesztőirodák falai közül, mint például az éjjeli harcot lehetővé tevő infravörös szerkezet. Egyes harceszközök a gyakorlatban is bizonyították képességeiket, míg mások soha nem álltak csapatszolgálatba.

A német Hadügyminisztérium még 1936-ban pályázatot írt ki egy infravörös sugarakkal működő eszköz kifejlesztésére, amely segítségével mind a harckocsik, mind a páncélelhárító fegyverek képesek éjjel lokalizálni és elpusztítani az ellenséges harcjárműveket és csapatokat. A fejlesztés a rákövetkező években csak botladozva haladt, így 1942-re mindössze a prototípus stádiumáig jutott. A tengelyhatalmak számára egyre súlyosbodó háborús helyzet miatt, illetve a szövetséges haderők légi fölényének növekedése okán (amely helyzetből kifolyólag egyre veszélyesebb volt a nagyobb hadseregcsoportok nappali mozgatása) a német hadvezetés 1944 során már fokozott nyomást gyakorolt a fejlesztésért felelős mérnökökre. Az első prototípusokat a 37 milliméteres Pak 35/36 ágyún próbálták ki, majd röviddel később felszerelték őket a 75 milliméteres Pak 40 páncélelhárító ágyút hordozó Marder II páncélvadászra is. A tesztek után a fegyverkezelők elégedetten nyilatkoztak az eszköz harci értékéről, így a Hadügyminisztérium elrendelte, hogy minél gyorsabban fejlesszék ki az infravörös sugarakkal működő reflektor harckocsikra felszerelhető változatát is. Mivel a szövetségesek ekkoriban egyáltalán nem rendelkeztek hasonló eszközzel, amely lehetővé tette volna a hatékony éjszakai harcot, a német hadvezetés az infravörös sugarakkal működő eszközben egy esetleges harci fölény kivívhatóságának a szimbólumát látta. A szériagyártás azonban már túl későn indult meg ahhoz, hogy komolyan befolyásolni tudja a háború végső kimenetelét: 1945 tavaszára mindössze 1000 darab éjjeli harcra alkalmas eszköz állt a birodalmi hadsereg rendelkezésére. Az elkészült példányok változatos formában kerültek beve-

tésre. A kisebb méretű változattal MP44-es géppisztolyokat szereltek fel, amelyekkel a különleges, éjjeli harcra kiképzett Vampir (vámpír) SS egységeket látták el. A számukra rendszeresített fegyverek az infravörös szerkezeten kívül hagyományos keresőreflektorokkal is el voltak látva. A katonák elismerően nyilatkoztak a szerkezet hasznosságáról, de nem felejtették el megemlíteni, hogy a reflektor energiaellátásáért felelős akkumlátorok (amelyeket a bevetések során a hátukon viseltek), nagy méretüknél és súlyuknál fogva erősen korlátozzák az éjjeli harcra átalakított MP44-es géppisztolyok harci értékét. Szintén komoly sikerrel alkalmazták az eszköz nagyobb teljesítményű, 30 centiméteres keresőlámpával szerelt változatait különböző páncélosokon: számos Panzer VI G típust, az úgynevezett Párduc-tankok kései változatát és azok páncélvadász variánsait, a Jagdpanzereket láttak el vele, amelyek a visszaemlékezések szerint sikerrel szálltak szembe az amerikai és szovjet páncélosokkal. Ezen harckocsikra a háború végén már a lövész, a parancsnok és a sofőr számára is külön telepítettek infravörös éjjeli egységeket. Rajtuk kívül még számos Sd.Kfz. 251/21 Falke csapatszállítót, valamint Sd.Kfz. 251/20 Uhu féllánctalpast láttak el éjjellátó berendezésekkel: ezek a járművek többnyire a Vampir egységek technikai állományához tartoztak.

Sd.Kfz 300 Borgward

A Borgward BI és BII fejlesztése még a második világháború előtt kezdődött: a mérnökök elképzeléseiben egy személyzet nélküli, távirányítással üzemeltethető, robbanóanyaggal alaposan megrakott jármű körvonalazódott. A Borgward a gyalogság tevékenységét támogató eszköznek készült, amelyet az operátor távirányítás segítségével vezethetett rá a páncélozott célpontokra (elsősorban harckocsikra és csapatszállító járművekre), majd a robbanóanyaggal ellátott jármű detonációjával megsemmisíthette azt. A rákövetkező év során 1940 májusáig megépítettek 50 darab Bl-est: az 1550 kilogramm súlyú, 29 lóerős négyhengeres motorral szerelt eszközök azonban sohasem kerültek ki a hadszínterekre, csak gyakorlótereken tesztelték őket. Mivel a tesztek során a járművek hatékony eszközöknek bizonyultak, ezért 1940-ben megkezdődött a BI továbbfejlesztését célzó program. Az új

változat mindenek előtt nagyobb és erősebb, közel 50 lóerős hathengeres motorjában és megerősített páncélzatában különbözött az elődjétől, amely változtatások eredményeképpen a szerkezet tömege 2300 kilogrammra nőtt. Bár a hadügyminisztériumi megrendelés 100 darabra szólt, a fennmaradt dokumentumok szerint mindössze néhány prototípus épült, köztük egy vagy több úszóképes variáns. Az érdekes aknamentesítő jármű egyetlen példánya sem állt rendszerbe: a Borgward soha nem teljesített szolgálatot éles körülmények között, mindössze propagandafotók készültek, amelyeken szimulálták, a frontkörülményeket. A távirányítású szerkezetnek ma is számos példányát őrzi a különböző haditechnikai múzeumok.

A Krupp Művek szupernehéz

AKNAMENTESÍTŐ JÁRMŰVE

1944 során a Krupp Művek megépítette egy szupernehéz aknamentesítő jármű prototípusát. A 130 tonnás súlyú szerkezet két része csuklóval csatlakozott egymáshoz, így a jármű terepjáró és manőverező képessége lényegesen jobb volt, mint amilyen paramétereket egy ilyen nehéz gép esetében hagyományos módszerekkel el lehetett volna érni. Az aknamentesítő prototípusa elképesztő méretekkel rendelkezett: magassága meghaladta a 3 métert, csak az acélból készült kerék átmérője 270 centiméter volt, teljes hossza pedig elérte a 10 métert. A jármű mozgatását HL90 típusú Maybach motorok végezték, amelyekből mind az első, mind a hátsó kocsiba beépítettek egyet-egyet. Az aknamentesítő prototípust különböző méretű és formájú ekékkel szerelhették fel, attól függően, hogy keskenyebb, avagy szélesebb sávot akartak megtisztítani a földfelszín alá telepített robbanószerkezetektől. Az egyetlen prototípus az Egyesült Államok hadseregének kezére került a háború végén, ezen kívül a Krupp Művek szupernehéz aknamentesítő járművéből több példány nem készült, és a sorozatgyártás sem indult be.

Alkett-Raümgerat

Ezt a tisztázatlan eredetű német járművet Kummers-dorf mellett találták az orosz csapatok 1945 tavaszán, ahonnan egy Drezdába lévő katonai támaszpontra szállították. Á prototípus állapotából ítélve valószínű, hogy a különös aknamentesítő járművet sohasem tesztelte le éles körülmények között a német hadsereg, és a szerkezet még építés alatt állt, mikor a Harmadik Birodalom elveszítette a háborút. Az építés során felhasznált alkatrészekből ítélve a páncélozott jármű a Krupp, az Alkett és a Mercedes-Benz Művek közös fejlesztésének az eredménye volt, és 1942 elején kezdhették meg az első teszteket. A 20-40 milliméteres páncélzattal védett felépítményre önvédelmi fegyverként a Panzer I gyártásból visszamaradt, 1942-ben már jócskán korszerűtlennek számító tornyot szereltek, amely két darab MG-34 géppuskát foglalt magába. A jármű orrát megerősített, 80 milliméteres páncélzattal szerelték, hogy a felrobbanó aknák ne tudjanak kárt tenni a szerkezetben és a kezelőszemélyzetben. Az aknamentesítő jármű legérdekesebb része a hernyótalpas rendszer volt, amely nem test két oldalán, hanem kerékhez hasonlatos szerkezet körül futott, úgy vitte előre a nehéz szerkezetet. Az aknamentesítő járművet a Vörös Hadsereg, később a Szovjetunióba szállította, ahol a gyakorlatban is kipróbálta. A tesztek során kiderült, hogy a szerkezet nagy tömege miatt igen lassú, és terepjáró képessége is gyenge: nyilvánvalóvá vált, hogy ezen problémák, illetve nagy magassága miatt könnyű célpontja az ellenséges tüzérségnek. A nehéz aknamentesítő jármű egyetlen prototípusa, amelyet eredetileg a keleti frontot átszelő aknazárakon elhulló páncélosok megsegítésére terveztek, most Oroszországban, a Kubinka Múzeumban van elhelyezve.

Sturmtiger (Rohamtigris)

Az utcai harcokra és erősen védett harcálláspontok elleni támadásokra kifejlesztett Sturmtiger első prototípusát 1943. október 20-án tekintette meg Adolf Hitler, aki annyira meg volt elégedve a járművel, hogy azonnal parancsot adott a sorozatgyártásra. A 380 milliméteres rövid csövű löveggel felszerelt, 700 lóerős Maybach HL 230 P 45 motorral ellátott, a kezelőszemélyzet számára

egyedülálló védettséget biztosító 150 milliméteres frontpáncéllal rendelkező harcjármű az Alkett Művek Berlin-Spandauban található gyárában készült. A Sturmtiger (Rohamtigris), amely önvédelmi, másodlagos fegyverzet-kén a normális Tigriseken is alkalmazott 7.92 milliméteres MG-34 géppuskával volt felszerelve, kivételes tűzere-jének köszönhetően szinte bármilyen célpontot le tudott küzdeni, de a löveg lőszerrel való folyamatos ellátása komoly problémával szembesítette a fejlesztésért felelős mérnököket. Mivel a 65 tonnás Sturmtiger mindössze 14 darab, egyenként 340-350 kilogramm súlyú rakétát tudott csak befogadni, külön szállítójárművek szükségeltettek a munícióval való folyamatos ellátáshoz. A rakétalövedékek küzdőtérbejuttatásához kéziemelővel látták el a felépítményt, de így is minimum négy főt igényelt az utánpótlás berakodása. Az első prototípust 1944 augusztusában vetették be Lengyelországban, a Starowka és Mokotow mellett folyó harcokban. A bedöglött, el nem sült rakétalövedék jelenleg is szerepel a kiállított tárgyak között a Varsói Haditechnikai Múzeumban. A sikeres tesztek után összesen 18 darab Sturmtiger épült a frontról nagyjavításra visszatért, megrongálódott vagy találatot kapott hagyományos Tigrisek alapjaira, amelyeket a nyugati hadszíntéren vetettek be. Hét Rohamtigris részt vett az Ardenneki offenzívában is, ahol bebizonyosodott, hogy a harcjármű a szövetségesek által alkalmazott páncélelhárító fegyverekkel gyakorlatilag kilőhetetlen, különösen a 150 milliméteres frontpáncélzat bizonyult ellenállónak a becsapódó ellenséges lövedékekkel szemben. A Rohamtigrisek hatalmas tűzerejüknek köszönhetően nem csak támadáskor, de védelmi fegyverekként is kiválóan bizonyítottak, és eredeti feladatkörük mellett páncélvadászként is helyt álltak, miközben több amerikai M4 Shermant lőttek ki. A 38 centiméteres hátultöltő rakétavetővel felszerelt, egyedülálló típusból mindössze egyetlen példány élte túl a háborút, amelyet később helyreállítottak és konzerváltak, majd a németországi Autó und Technik Museumban helyeztek el. A többi Sturmtigert minden bizonnyal a visszavonuló német csapatok semmisítették meg, miután azok az üzemanyaghiány következtében harcképtelenné váltak.

Maus szupernehéz páncélos (Egér)

A szupernehéz páncélos fejlesztése 1941 elején vette kezdetét, mikor a Krupp Művek a keleti fronton szerzett harci tapasztalatok alapján felkérést kapott a Hadügyminisztériumtól a szovjet nehézpáncélosok német alternatívájának a megalkotására. A VK 7201 jelű “Löwe" program a Tigris tank továbbfejlesztését célozza meg, de a német hadvezetés 1942 márciusának elején leállítja a projektet és egy még nagyobb, még nehezebb harcjármű fejlesztésére szólította fel a gyárat. A március 22-én kiadott parancsban a Hadügyminisztérium egy teljesen új, legalább 100 lőszer befogadására képes és 100 tonnás konstrukció prototípusát rendeli meg a Krupp Művektől, amely program később a VK 10001 jelzést kapta. Ferdinánd Porsche professzor és Dr. Muller hozzálát a munkához, de még alig skiccelik fel az első vázlatokat, mikor Adolf Hitler személyesen kérette magához a mérnököket. A Führer fejében ugyanis már egy új, az előzőnél is grandiózusabb terv bontakozott ki: egy 120 tonnás, a lehető legnagyobb lövegekkel felszerelt “elpusztíthatatlan" harckocsi vízióját tárta a szakemberek elé. A zseniális mérnökpáros ekkor egy 150 milliméteres L/40 löveggel és MG 151/20 nehézgéppuskákkal ellátott harckocsit vázolt fel, amely teljes kivitelezését a Krupp Művek végzi, és amely prototípusa 1943 tavaszára állt volna készen. A további munka során Ferdinánd Porsche professzor részletesen átgondolta az eredeti VK10001 terveit, és újabb módosításokat eszközölt: elsődleges fegyverként egy a 150 milliméteres 1737 löveg, másodlagos fegyverként pedig egy 105 milliméteres 1770 löveg beépítése mellett döntött. A további hónapok során még számos egyéb fegyver beépítésének a lehetőségét is megvizsgálta, többek között a 127 milliméteres haditengerészeti, a 128 milliméteres légvédelmi és a meghosszabbított csövű 128 milliméteres löveg alkalmazását mérlegelte. A szupernehéz Mammoth tank első prototípusa a mérnök számításai szerint 1943 nyarán gördült volna ki a gyárudvarra, majd a rövidre .tervezett tesztelési időszak után beindulhatott volna a havi 5 darabos sorozatgyártás a Krupp Művek berkein belül. 1943 elején azonban újabb fordulat zavarta meg a mérnökök munkáját: Adolf Hitler ismét magához rendeli a fejlesztésért felelős szakembereket, és újabb utasításokat adott, amelyek szerint a készülő prototípust az eddigi tervektől eltérően 128 és 75 milliméteres lövegekkel kellett ellátni, a sorozatgyártású darabokat pedig képessé kellett tenni a 150 milliméteres KwK 44 L/38 vagy a 170 milliméteres KwK 48 hordozására. Ferdinánd Porsche professzor és Dr. Muller

sutba dobták az addig elkészült tervek javarészét, és újrakezdték a munkát. A Führer által megfogalmazott túlzó elképzelések kivitelezése egy elképesztő méretű, 188 tonnás monstrumot eredményezett. Az első fából készült modellt 1943 május elsején mutatták be Adolf Hitlernek, aki nagyon meg volt elégedett a látottakkal, és legkevesebb 150 darabos szériát rendelt a harcjárműből. Az első, még torony és löveg nélküli prototípus 1943 karácsonyára készült el. A tesztek során kiderült, hogy az eredetileg repülőgépek számára kifejlesztett, módosított Daimler-Benz MB 509 motor a tervezett 20 km/órás sebességgel szemben mindössze 13 km/órás sebességgel képes mozgatni az irdatlan acélmonstrumot, pedig az akkor még sem toronnyal, sem löveggel nem volt felszerelve. Az időközben Maus névre keresztelt harcjármű lomhaságán kívül az alkalmatlannak bizonyuló futómű is komoly problémákkal szembesítette a fejlesztőket. A felmerült hiányosságok ellenére a Maus első prototípusát pár nappal később felszerelték egy acélból készült toronymakettel, amely a löveg és a torony együttes súlyával terhelte meg a járművet, és tovább folytatták a teszteket. A második, V2 jelű továbbfejlesztett prototípus 1944 márciusára készült el: az új Maus elődjénél erősebb motort, új tornyot és löveget, valamint átalakított futóművet kapott. Az első tesztek során bebizonyosodott, hogy a 128 KwK 44 1755 és a koaxiálisán beépített 75 milliméteres KwK 44 IV36.5 egészen elképesztő rombolóerővel ruházza fel a szupernehéz harcjárművet, így az könnyedén leküzdött bármilyen ellenséges páncélost, a kolosszus mozgatásáért felelős motor azonban – dacára a folyamatos fejlesztéseknek –, még mindig erőtlennek bizonyult. A mérnökök számára nyilvánvaló vált, hogy a Führer által megnevezett lövegek beépítése mellett az új motor kifejlesztésére kell elsősorban összpontosítaniuk. 1944 júliusában a Krupp Művek új, továbbfejlesztett lövegeket magában foglaló tornyot és két további prototípust ígért a Ferdinánd Porsche professzor által vezetett részlegnek, amelyeket azonban a kivitelezésért felelős csoport nem kapott meg időben. Ennek oka az volt, hogy Hitler (az általa megkövetelt kritériumok teljesítésétől eltekintve) berekesztette a további fejlesztéseket, mivel minél hamarabb el akarta indítani a sorozatgyártást, hogy a páncélost be tudják vetni a keleti fronton. Az új, Daimler-Benz 517 dízelmotorral szerelt, átalakított futóművel rendelkező V2 prototípus szeptemberben került ki a terepre, ahol igencsak ellentmondásos teljesítményt nyújtott. Az egyre jobban elnyúló, végeláthatatlannak tűnő tesztek során az új motor rendszeresen meghibásodott és lerobbant, illetve a még be nem épített, hiányzó alkatrészek szállítása is akadozva haladt a német hadiipari gyárakat ért szövetséges támadások következtében. Emellett további gondokat jelentett, hogy dacára a folyamatos fejlesztéseknek, a Maus hatásköre igen kicsiny volt, és terepjáró-képessége is messze elmaradt a minimális követelményektől. A mérnökök jelentéseiből kiderült, hogy dacára a hatalmas tűzerőnek, a páncélos harci értéke a csapnivaló mobilitási mutatók miatt igen csekély. A 188 tonnás Maus V2 további sorsa nem telje-

sen tisztázott, és – bár egyes visszaemlékezések szerint részt vett a Kummersdorf körüli harcokban – valószínűbb, hogy soha nem került bevetésre, és a visszavonuló német csapatok felrobbantották az egyetlen prototípust. AVI példány azonban, amelyet már felszereltek a V2 tornyával, túlélte a háborút, majd orosz csapatok kezére került. A Maust a Vörös Hadsereg 1951 és 1952 között tesztelte, majd a túlzó elvárások talaján fogant, a hozzáfűzött reményeket soha be nem váltó típus egyetlen példányát a Moszkva melletti Kubinka Múzeumba helyezték el.

LÉGVÉDELMI FEGYVEREK

A harci repülőgépek folyamatos fejlesztése mellett a háború második felében már légvédelem addig hanyagolt kérdése is komolyan foglalkoztatta a Harmadik Birodalom hadvezetését. Ezen ügyek a Flak Ministerium, vagyis a Légvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartoztak. Mivel a második világháborúra való felkészülés során a védelmi eszközök fejlesztése csak másodlagos fontossággal bírt az RLM számára, a háború elején a légvédelmi csapatok lényegesen rosszabb minőségű és kevésbé hatékony eszközökkel volt ellátva, mint a Luftwaffe, vagy akár a Wehrmacht. Ahogy azonban a haború Németország számára kedvezőtlen fordulatot vett, és a szövetséges légierő egyre komolyabb fenyegetést jelentett Németország számára, úgy kapott nagyobb súlyt a légvédelmi eszközök fejlesztése is. 1942-ben a Flak Ministerium már jelentős összegekkel és egyéb erőforrásokkal támogatta a légvédelmi fegyverek fejlesztését. A következő évek mérnöki munkája során számos haditechnikai újdonság született, melyek legnagyobb része azonban soha nem került sorozatgyártásra, és soha nem került ki a csapatokhoz. Ennek egyik oka a fokozatosan súlyosbodó nyersanyaghiány, illetve a német hadiipari üzemeket érő sorozatos légitámadások voltak, másrészt pedig a Flak Ministerium tervezőkkel szemben támasztott, folyamatosan fokozódó, gyakran teljesíthetetlen elvárásai. Mindezek ellenére a Harmadik Birodalom lég-

védelmi fegyverei között szép számban akadtak olyan prototípusok, amelyek jóval megelőzték korukat, és a későbbiek során nagy hatást gyakoroltak a második világháborút követő légvédelmi programokban dolgozó fejlesztőmérnökökre.

Fliegerfaust (Repülő ÖKöL)

Az alacsony magasságban célra repülő, gyalogsági és páncélos támadásokat támogató csatarepülőgépek ellen kifejlesztett, 20 milliméteres rakétákat kilövő kézifegyver ígéretes, komoly harci értékkel rendelkező fegyver volt, amely ha hamarabb kerül sorozatgyártásra, nagyban megnehezítette volna a szövetséges pilóták életét. Az egyszerű konstrukció lényegét a kilenc darab, közös vázra szerelt vetőcső képezte, amelyekből 20 milliméteres gépágyúlövedékekből átalakított rakétákat lőttek ki. A szerkezetet válltámasszal és pisztolymarkolattal látták el, de a lövedékek begyújtása nem hagyományos ütőszeg segítségével, hanem egy elektromos mechanizmus segítségével történt. Az elsütőbillentyű meghúzásakor először öt darab, nem egymás melletti csövekben elhelyezett rakéta indult el a célpont felé, amelyeket egytized másodperces késleltetéssel további négy követett. A rakéták azért két lépcsőben hagyták el a vetőcsöveket, hogy ne befolyásolják hátrányosan egymás röppályáját. A módszer másik előnye az volt, hogy így sikerült megfelelő szóródást elérni, amely növelte a gyorsan és alacsonyan haladó repülőgéppel szemben a találati esélyt. A rakéták pályájának további stabilizálása érdekében azokat egy különleges gázelvezetési mechanizmus alkalmazásával még a csövekben megpörgették, így olyan hatást értek el, mintha huzagolt vetőcsövekből indították volna őket. Bár a Fliegerfaust (Repülőököl) optikai célzóberendezése nagyon egyszerű volt, a fegyver körülbelül 2000 méterig igen hatékonynak bizonyult. A tesztek során bebizonyosodott, hogy a kilenccsövű, repülőgépek ellen kifejlesztett rakétavető nagy harci értékkel rendelkező, üzembiztos fegyver, így a hadvezetés 1945 januárjában megbízást adott egy tízezer darabból álló sorozat leszállítására. A rendelkezésre álló idő rövidsége, valamint az általános hadianyaghiány miatt azonban a háború végéig mindössze pár tucat Fliegerfaust készült el, amelyek valószínűleg soha nem jutottak el a csapatokhoz, akiknek pedig oly nagy szükségük lett volna Berlin védelme során a különleges fegyverre a Vörös Hadsereg 11-2 csatarepülőivel szemben. A Fliegerfaust rakétavetőnek mindössze néhány példánya maradt fenn, amelyeket a szövetségesek a háború után megtaláltak.

 

Hs 117 (Pillangó)

A Németországban folyó rakétakísérletek előrehaladásának, különösen a peenemündei telepen szerzett aerodinamikai és rakétahajtóművel kapcsolatos tapasztalatoknak köszönhetően egyre több szakember figyelme fordult az irányított rakéták fejlesztése felé. A később Schmetterling (Pillangó), illetve Hs 297 típus néven ismertté vált rakéta ötlete a Henschel gyár mérnökeinek rajzasztalain született meg. A fejlesztés már igen korán, 1941-ben elkezdődött, de mivel a fegyvert a minisztérium a védekező eszközök kategóriájába sorolta, a program nem élvezte a hadsereg támogatását – így az irányított rakéta koncepciója két évig a parlagon hevert. 1943-ra azonban nagyot fordult a második világháború menete, minek következtében megbízás érkezett a Henschel gyár felé, hogy kezdjék el a Hs 117 kísérleti gyártását és tesztelését, hogy a fegyver másfél-két éven belül csapatszolgálatba állhasson. Az irányított légvédelmi rakéta fém építésű, 4 méter hosszú és 2 méter széles fesztávolságú, hátranyilazott szárnyakkal ellátott konstrukció volt, amely két darab függőleges vezérsíkkal is fel volt szerelve. A rakétahajtómű folyékony üzemanyaggal működött, de mivel a starthoz és a megfelelő sebességre való felgyorsuláshoz az általa termelt hajtóerő kevésnek bizonyult, a Hs 117 törzsére két darab segédrakétát is felszereltek, amelyek 4-5 másodpercre elegendő üzemanyaggal rendelkeztek, majd a kiégésüket követően leváltak.

A segédhajtóművek további 80-80 kilogrammal terhelték a 285 kilogramm tömegű szerkezetet, amelyből mindössze 25 kilogramm volt a rakéta fejében elhelyezett robbanóanyag: a tervezők ugyanis nem a repeszhatásra, hanem a pontos célzásra alapozták a fegyver pusztítóerejét. Az irányított légvédelmi rakéta sebessége elérte a 865 kilométer/órát, így az már jelentős sebessségfölényéből adódóan is hatékony fegyver lehetett volna a korabeli szövetséges bombázók, illetve az őket kísérő vadászok ellen.

A Hs 117 indításához és célra vezetéséhez több eszköz is szükségeltetett. Ezek közé tartozott az indítóasztal, a cél követésére szolgáló Mannheim Riese radar, a rakétát követő Rheingold radar, a Pillangó irányítására szolgáló Kehlheim adó, illetve az. operátorok számára kialakított célzóállás. A kéttagú személyzet egyik tagja a célzókészüléket és az indítóasztalt kezelte, a másik pedig a rakétát vezérelte egy botkormány segítségével. A célzóállást egy könnyű légvédelmi löveg alapjaira építették, amelyben a két katona egymás mellett foglalt helyet. A fegyver irá-

nyitását a Strassburg-Kehl-féle rendszerrel végezték, amely segítségével az operátor mind a rakétát, mind a célpontot egyszerre követhette. A tervezőmérnökök gondoltak az operátor és a Hs 117 közötti kommunikáció biztonságossá tételére, ezért az esetleges rádiózavarás kivédése érdekében 18 különböző csatorna állt a kezelőszemélyzet rendelkezésére, emellett vezetékes távirányító rendszerrel is el akarták látni a fegyvert. A Hs 117 maximális hatótávolsága alacsonyan szálló célpontok esetén elérte a 16 kilométert, az általa elérhető maximális magasság pedig meghaladta a 10 000 métert. A tesztek során kiderült, hogy a nagy sebességű rakéta folyamatos kontrollálása a konstrukció korát megelőző technikai színvonala ellenére is komoly hiányosságokkal küszködik, és csak minden harmadik kilőtt fegyvert sikerült célra vezetni. Az irányított föld-levegő rakéta alkalmazhatóságának másik kritikus pontja a megfelelően képzett személyzet volt. Erre a célra a repülő szerkezetek manuális irányításában nagy tapasztalattal rendelkező pilóták feleltek meg a leginkább, de mivel a háborús helyzet egyre súlyosabbra fordulása miatt a Luftwaffe nem tudta nélkülözni a hajózó állomány tagjait-, inkább az egyéb fegyvernemekben szolgálatot teljesítő katonák közül . toborozták az operátorokat. Ezeket a jelentkezőket egy különleges eszköz segítségével képezték ki, amely minden valószínűség szerint a haditechnika történelmének az első szimulátora volt, és amelyről sem leírás, sem pontos rajzok nem maradtak fenn. Az irányított föld-levegő rakétának létezett egy másik változata is, amely egy levegőből indított fegyver volt. A Hs 117H fegyvert a Luftwaffe nagyméretű bombázóhoz tervezték, indítása elsősorban a Do 217 fedélzetéről történt. Ez a változat a módosított, csökkéntett méretű függőleges vezérsíkokban és a segédrakéták hiányában különbözött a földről indított típustól. A mérnökök számításai szerint a rakéta hatótávolsága elérte a 12 000 métert, és maximálisan 500 métert volt képes Emelkedni vagy süllyedni. A Henschel gyár egészen a háború végéig kísérletezett az irányított levegő-levegő rakétával, amellyel különböző bombázók fedélzeteiről összesen 21 próbaindítást végeztek. A Hs 117 irányított rakétának egyik változata sem állt soha hadrendbe: a szövetségesek sorozatos bombatámadásai súlyosan megrongálták a Henschel gyárat, így a fegyver sorozatgyártásának a beindítása leküzdhetetlen akadályokba ütközött.

Wasserfall (Vízesés)

A Vízesés névre keresztelt program célja egy olyan rakétarendszer létrehozása és szolgálatba állítása volt, amely hatékonyan védelmezte volna Németország légterének határait. Eredetileg csak nagyobb városok védelmét akarták a fegyver segítségével biztosítani, de a háborús helyzet fokozatos romlásával és a Luftwaffe légi fölényének elenyészésével egyre nagyobb szükség volt a honi légvédelem addig mellőzött, másodlagosnak tartott

kérdésének a megnyugtató rendezésére. A Wasserfall megoldást jelenthetett volna az égető gondokra, mivel a szakemberek tervei szerint 300 darab megfelelően elhelyezett üteg képes lett volna áthatolhatatlan függönyt húzni a szövetséges bombázók és az őket kísérő vadászok elé.

A Wasserfall egy A-4-hez hasonló, szintén Peenemündé-ben fejlesztett rakéta volt, amely tömegét tekintve mindössze harmadakkora volt, mint a később V-2 néven ismertté vált megtorlófegyver. A 7,9 m hosszú, folyékony üzemanyaggal hajtott rakéta sebessége meghaladta a hang, terjedési sebességét. A fejlesztés 1942 végén kezdődött, az irányított légvédelmi eszközzel szemben támasztott legfontosabb követelmények közé az 50 kilométeres hatótávolság és a 20 000 méteres magasság elérése, illetve a már említett nagy sebesség tartozott. A robbanófejben elhelyezkedő gyújtóanyag tömegét 100 kilogrammban maximalizálták, mivel – ahogy a Hs 117 esetében is -nem a repeszhatás, hanem az újfajta vezérlésből adódóan elérhető pontos találat garantálta a nagy pusztítóerőt. A torpedó alakú testen ezért négy darab szárnycsonkot is elhelyeztek, amelyek a két pár test belsejében elhelyezett kormányfelület mellett további négy külső kormányfelület alkalmazását tették lehetővé, amelyek fokozták a fegyver manőverező képességét, ezáltal a pontos célravezetés esélyeit.

A Wasserfall gyakorlati alkalmazása több vezérlőszervet igényelt. A Mannheim, illetve Ansbach típusú lokátor azonosította a célpontot, távirányítással rávezette a távcsövet. Az operátor érzékelte a célt, és botkormány segítségével a rakétát folyamatosan a célpontot felett kellett tartania. A célzókészülék éjjel is működött, ekkor az oszcilloszkóp ernyőjén megjelenő foltokat kellett egymásra vezetnie a kezelőnek. Ezen a vezérlőegységen kívül számos más elképzelés is létezett, amelyek közé iránymérő berendezéssel felszerelt változat, illetve a Telefunken szakemberei által tervezett automata, operátor nélkül működő célravezető rendszer tartozott. Különösen az utóbbi eszköz terve volt figyelemreméltó, amely a lokátorvezérlést infravörös önirányító rendszerrel kombinálta. A rendszer azonban soha nem jutott túl a tervezés fázisán.

A Wasserfall első próbaindítására 1944 februárjában került sor. A légvédelmi rakéta függőlegesen startolt a szállítókocsival kombinált kilövőállványról: a működtetéséhez szükséges egyéb eszközök, vagyis a lokátor és az operátorok vezérlőegysége szintén mobil volt, amely lehetővé tette az ütegek gyors telepítést, illetve áthelyezését. Az első teszten a Wasserfall a várakozásoknak megfelelően viselkedett, de nem törte át a hangsebességet: az eredeti tervekkel szemben mindössze 700 kilométer/órás sebességre tudott csak felgyorsulni. A következő napokban további hét Wasserfallt indítottak, de a tesztek a telepet ért szövetséges légitámadások miatt abbamaradtak. A program utolsó szakaszában újabb 17 föld-le-

vegő rakéta hagyta el a kilövőállványokat, majd 1945 februárjában a hadvezetés leállította a további kísérleteket és fejlesztéseket. A Vízesés-program keretén belül öszsen 25 darab légvédelmi rakéta került tesztelésre, amelyek közül két tucatot szereltek fel rádióirányítással: a próbaindításokból tíz végződött kudarccal, 15 pedig sikeresnek bizonyult. A Wasserfall sosem állt hadrendbe: a honi légvédelem problémáját a továbbiak során a hadsereg a viszonylag drága és kiforratlan haditechnikai eszközöknek bizonyuló irányított rakéták helyett inkább az olcsó és gyorsan előállítható vadászgépekkel kívánta megoldani, mint például a Ba 349 vagy a He 162.

Enzian (Tárnics)

Az Enzian egy elődeinél lényegesen nagyobb teljesítményű, technikai szempontból jóval fejlettebb légvédelmi eszköz volt, amely a modern robotrepülőgépek közvetlen ősének tekinthető. A négymotoros bombázók ellen kifejlesztett fegyver a tervek szerint 500 kilogramm robbanóanyagot volt képes célba juttatni, amely hatalmas rombolóerővel ruházta fel a rakétát. Az Enzian megfelelő irányítására több megoldást is javasoltak a mérnökök, amelyek között egyaránt szerepelt a rádióirányítás (Fuchs, illetve Kugelblitz változat), az infravörös célravezetés (Paplitz változat) és az önműködő akusztikus vezérlés (Kranich változat) lehetősége. A fegyver maga három részből épült fel. A robbanófejet az acélból öntött, vagy acéllemezből préselt kúpban helyezték el, a héjszerkezetű törzsben a szervomotorok és a hajtóanyag számára kialakított tartályok kaptak helyet, illetve a leemelhető, hajtóművet magában foglaló hátsó rész. A szárnyak hátranyilazottak voltak, a függőleges vezérsíkok pedig a törzs alsó és felső részén kaptak helyet. Az indítás mobil állványról történt, amely a fegyver szállítására is alkalmas volt. A starthoz négy további segédhajtóművet helyeztek el a rakéta törzsén, amelyek robbanócsavarokkal rögzültek a fegyver külső burkához. A döntött fúvókájú segédrakéták öt másodpercre elegendő hajtóanyagot tartalmaztak, amely kiégése után a töltettel ellátott csavarokat begyújtották, így azok lerobbantak a fegyverről, és nem befolyásolták a szerkezet további röppályáját. Az olcsó és gyors előállítás, valamint az Enzian tömegének csökkentése érdekében a törzset és a szárnyakat fából készítették, amely eljárás az alacsony technológiai igénye miatt akár kisipari körülmények között, fafeldolgozó üzemekben is lehetővé tette a gyártást.

Az irányított rakéta tervezése 1943 júniusában kezdődött, és a folyamatos fejlesztések során tucatnál is több variáns készült. Az első változatok még FR jelzéssel (Flak Rakete, azaz Légvédelmi rakéta) voltak ellátva: ezekből összesen hat példány készült, majd a mérnökök áttértek az Enzian (Tárnics) elnevezésre. Az Enzian 1 típusból 38 darab került tesztelésre, de ezekből még csak 16 példány rendelkezett rádióvezérléssel. A további variánsokat a megváltoztatott hajtómű, a turbinapumpák fejlesztése,

majd elhagyása, illetve a hajtóanyagtartályokat ért módosítások különböztették meg. Ezen változatok közül nem mindegyik példány épült meg, számos Enzian mindössze vázlatok formájában létezett. Bár a légvédelmi rakéta eredetileg hangsebesség alatti fegyvernek készült, amely 804 kilométer/órás sebességgel repült volna rá a célpontra, a tervezők reményei szerint az 5-ös számú variáns képes lett volna elérni az 1,6 vagy akár a 2,0 Mach sebességet is. A Walter típusú turbinaszivattyús hajtóművél a rakéta által elérhető maximális magasság 15 000 méterre nőtt volna, de mivel ezek a hajtóművek nem álltak időben rendelkezésre, a tesztek során mindössze a tervezett magasság feléig, 7010 méterig sikerült feljuttatni a légvédelmi fegyvert. A Tárnics öt különböző légvédelmi alkalmazásain kívül a mérnökök a program utolsó heteiben felvázolták egy páncéltörő rakétának szánt változat rajzait is, amely vezetékes távirányítással volt irányítható, de az Enzian 6-ból a típus fejlesztésének a berekesztése miatt már prototípus sem épült.

A fokozódó nyersanyaghiány és az akadozó alkatrészellátás ellenére 1943 júniusától 1945 februárjáig összesen 60 darab Enzian készült el, mikor a Flak Ministerium leállította a program finanszírozását. A hadvezetés ugyanis úgy vélte, hogy az új légvédelmi fegyver fejlesztése és gyártása túlságosan is leköti a Messerschmitt gyár kapacitását, amelynek a hadvezetés és a Luftwaffe véleménye szerint elsősorban a repülőgépgyártásra – azon belül is a Me 262 gázturbinás vadászbombázó fejlesztésére és előállítására – kellett volna koncentrálni. Így, az Enzian, az első emberi vezérlés nélküli irányított légvédelmi rakéta sosem vált éretté a sorozatgyártása, és sosem állt hadrendbe – a szövetséges bombázók személyzetének legnagyobb örömére.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.