Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Családnevek eredete

2012.01.19

Az ember viszonya a saját nevéhez időben ugyan változó lehet, de minden pillanatban pontosan kifejezi tudatát, függetlenül attól, hogy emócióval vagy értelemmel közelíti a témát.

A gyermek először megtanulja, hogy „vagyunk mi, AZ ilyen-olyanék” (apa, anya, nagyi stb), majd megtanulja leírni, s majd csak mikor eszmél, elméje nyílik, akkor fordul meg benne, hogy „na jó, de mért pont ez ?”  (S ha netán ’érthetetlen’ nevet adott a sors, akkor pedig: „mit jelent?”). Így magyarázatokat keres egy névre, mely övé, meghatározza (őt), de nem jellemzi. Mert egy személy (család) neve nem azonos sem a család történetével, sem a család eredet-tudatával. Családi legendák élnek generációkon át, meg belehallások. A nevek azonban beszédesek, sok mindennek utána lehet járni. Akár véletlennek is nevezhetném, hogy pont ez a nevünk, az okát bemutatni célozza e dolgozat. 

 

A név egy marker, azonosító (bár nem éppen tökéletes), s mint majd látni fogjuk, a családnév maga is azért jelent meg a személynév mellett, hogy pontosabban leírja a viselőjét. Van aki büszke rá, s fennen hordja, van aki nem elégedett, s keresgél ’vállalhatóbb’ ősök iránt, ha talál, felveszi az ősök nevét, kapaszkodik árnyalatnyi írásbeli különbségekbe egy kettőzött –tt–, vagy egy odaillesztett –h– formájában (nem tudván, vagy eltakarván, hogy lényegében nincs különbség, tartalmában semmiképp, s a név eredete, sőt talán maga a család is felmenőiben közös lehet. Aztán rögzül egy írásmód, akár tévesen, s keletkeznek az ’egyedi’ nevek). Végül van a közömbös, akinek azért szintúgy eszébe jutott már a viccbeli kérdés, hogy „mért pont én?”, de aki szerint „neve ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”.

Egy családnév eredetének, időbeni változása(i)nak feltárása, végleges alaki rögzülése körülményeinek kutatása intellektuális kaland, időutazás. Sokszor megdöbbentő felismeréseket eredményezhet.

Lássuk a száraz tényeket. Nyelvészeti szempontból az egyes osztályozások (a poszt alján linkek e tárgyú tanulmányokhoz), ha látszatra el is térnek, lényegében azonosak.

Típusai:

1.     Személynévből lett családnevek. (Albert, Ambrus, Ádám, Benedek, Demeter, Domonkos, stb. …… Zsigmond) Ezek a legrégebb óta előforduló nevek, elterjedése leggyakoribb Göcsej, Kelet-Erdély-Moldova területén. Az sem mindegy milyen keresztnév jelenik meg vezetéknévként, ez felekezetenként is erősen eltérő. (részletesebben a 2. történeti résznél)

2.     Kicsinyítő képzővel személynevekből kialakult családnevek. (előző egyik típusa): Beke, Bencze, Bodó, Cseke, Mikes, stb. ..... Váncsa.). A magyar nyelvre legjellemzőbb kicsinyítők: -a, -ca/-ce, -d,  -i, -is, -k, -ny/-n, -r, -s/-cs, -ó, -őc –us, amelyek akár csonkolás után,  akár közvetlenül a tőhöz kapcsolódnak. Van aki ide köti az apaneveknek azt a formáját, amikor a személynévhez az –i birtokjelként jelentkezik, az –é helyett. Van aki az apaneveket a később tárgyalt összetett nevekkel együtt önállóan sorolja, az környező népek nyelveiben honosabb apanév-képzőkkel, melyek a magyar családnév-kincs részei lettek (-ics, -ity, -ovics, stb)

3.      Foglalkozásnevek

3.1.   -s (nomen possessoris) képzővel kiegészített foglalkozásnevek, mint családnevek. Igen elterjedt névadási forma az egész magyar nyelvterületen. Béres, Dobos,  Fazekas,  Kocsis, Mészáros, Sipos, stb.)

3.2.   -ó/-ő (participium praesens) képzővel kialakított foglalkozásnevekből létrejött családnevek. (Bakó, Csapó, Faragó, Sütő, Szabó, Szántó stb.)

3.3.   Más képzővel kialakult foglalkozásnevek, mint családnévként. (Juhász, Lovász, Kádár, Molnár, Kovács, Szűcs stb.)

4.     Ragadványnevek (létezik megközelítés, mely az előző, foglalkozásneveket is ragadványnévként tekinti, sőt olyan is, amely az ún. apaneveket, ill. majd a 2. történeti részben látjuk, a kettős neveknél az ún. anyaneveket is)

A ragadványnevek alapja a viszonyítás. Az adott ’névalkotó’ közösség az egyes tagjait a többihez, vagy az átlagoshoz viszonyítva határozza meg, így nyernek értelmet akár a testi adottságokra, akár a társadalmi helyzetre vonatkozó megkülönböztetések. Lássuk:

4.1.   Tulajdonságjelölő közszóból képzővel vagy képző nélkül kialakult családnevek. Elterjedt, igen régi névadási forma. (Balog, Fekete, Kis, Nagy, Szőke, Veres stb.)

4.2.   Köznevek családnévként. Nagyon régi névréteg, szép számban fordulnak elő tájszavak is családnévként. (Arany, Bokor, Fodor, Rigó, Virág, stb.)

4.3.   Tisztségekre utaló családnevek (vagy jogállási nevek). Jellemző a szociális szervezettségre, a falu rendjére, hogy milyen nevekkel találkozunk. (Bíró, Deák, Gazda, Hajdú, Kántor, Katona, Pap stb.)

4.4.   Származásra utaló nevek. (Czigány, Horváth, Németh, Oláh, Orosz, Rácz, Szász, Székely, Török)

4.5.   Szavajárásra utaló nevek: (Megadja stb.)

4.6.   mindent ami máshová be nem soroltatott, bizonytalan eredetű ragadványnévnek neveznek (így elegánsabb, mint a „nem tudom”. De tényleg nem tudni. A másik módja a bizonytalanság feloldásának, amikor régi személynévi eredetűnek tartanak ’bizonytalan eredetű’ neveket.)

5.     Összetett családnevek: Győrffi, Pálffy, Dessewfy (az írásmód e szempontból lényegtelen), de ilyen a Petőfi is.

6.     (Eredetre) vagy elszármazásra utaló, -i képzős családnevek. Közismert névtípus, amelynek jelentősége településtörténeti, szerkezeti vizsgálatoknál jelentős. (Csongrádi, Debreceni, Nógrádi, Szalai, Veszprémi, Szigeti, Tamási, Teleki.) Szokták mondani lakosnévnek is, annyi az eltérés, hogy a lakosnév értelmezése szűkebben véve egy konkrét lakóközösségre, településre, tágabban egy földrajzi területre, (lényegében bármilyen toponimára) értve használják, ide véve az olyan neveket, mint Tiszai, Kőrösi, Mátrai. Szintúgy ide soroltatnak a településen belüli lakóhelyre utaló lakosnevek (Szépvölgyi, Hegyi, Tabán(y)i stb.) Fontos ismérv, hogy ezek nem helyben képződnek, hanem egy új közösségbe betelepülőt nevez el a befogadó közösség a ’ki fia vagy? honnan gyüttél?” örökérvényű kíváncsiság alapján. Vannak képzőtlen lakosnevek is, pusztán a származás helyére utalóan mindenféle képző nélkül, de az ilyen típusú nevek a XIV. sz. után már nem jellemzik a magyar névanyagot, keletkezésük ez előtti időkre tehető (Árpád-kor).

7.     Idegen eredetű és alakú nevek. Témánk szempontjából ez az egyik legizgalmasabb csoport. Ugyanakkor csak annyiban különbözik a magyar családnevektől, hogy ’külföldiül’ vannak. Viszont a magyar családnevekhez hasonlóan tipizálhatóak (mért lennének mások, legfeljebb más arányban vannak jelen):

·        személynévből, annak kicsinyítő képzős változatából lett családnév (az apanév a szlávok közt gyakori, az összetett nevek is). Ide tartoznak a korai, már a honfoglalás idejéből és az azt követő évszázadokból származó (kun, besenyő, török, jász, stb.) nevek, s ide a kora újkor demográfiai hatásának ’eredményeként’ megjelent nevek is. Tipikus kicsinyítők vannak az egyes nyelvekben, így a németben, -ch/-chen, -er, -l, -z, stb. a szlávban –a, -ec, -ica, -ik, -ko stb. Családnévképzők a wiki által összegyűjtve

·       foglalkozásnevek (Bodnár, Fischer, Gibicsár, Huttler, Keller, Koncsár, Müller, Schneider, Tőzsér stb.)

·        származásra utaló nevek (Polák, de ide tartozik a többféle nyelvi hatásra kialakult számazást jelölő nevek, melynek tipikus példája a Nemecsek, amely elnémetesedett cseh-morva eredetű név, de hasonló a Csehák, Moravcsik is)

·       egyéb ragadványnevek, (elterjedt, közismert idegen eredetű ragadványnevekre néhány példa: Kiszely=savanyú /szlovák/, Szikora=cinege /szlovák/, stb.)

·        stb.

Ez utóbbinál álljunk is meg, mert ez szokta a legnagyobb kérdés elé állítani a saját maga múltját kutató személyt. A felismerés után a reakció híven követi a kiváltott érzéseket. A követendő/elvárható magatartás a beismerés, hogy ’bizony idegen’. És ez a szép, mert ez az igaz.

A ’legszebb’ példák egyike, amikor pl. a névanyag alapján feltételezhető a család német környezeti eredete – Krombach – (ill. az, hogy a jelenleg használt névben felismerhető alapok német nyelvterületről származnak), majd az, hogy mely szláv nyelvjárásban időztek annyi időt (pár generációt legalább), hogy újabb képző járuljon a névhez (mondjuk egy lakosnév-képző: -szky) s találjanak letelepedést Magyarországon (Krompavszky). Valószínűleg még a Monarchia végórái előtt. Mindez ’hímsoviniszta’ környezetben, hiszen ennyi vándorlás feltételezett legalább 200 éve alatt (durván 1700-1900) legalább 8 nemzedék őseit tudhatja magának a még mindig azonos névvel rendelkező család. Ebben a 8 generációban 128 ősszülő van – 2^(n-1), ahol n=8 – a vándorlás miatt az ősvesztést nagyjából kizárhatjuk, így úgy érkezik meg a család a Mába, hogy közben 1/128-ad, azaz 0,7813 % arányban ’jellemzi’ a nevet adó ős a Monarchia felbomlása idején élő, új határon belül maradt leszármazottat. (ez persze nem kifogás, csak utalás a bevezetőben említett ’véletlenség’ mibenlétére.)

A fenti példából nem lehet messzemenő következtetést levonni, azt, hogy esetleg német eredetű lenne a család (a családnevet adó ős németajkú környezetből származna), annyi állapítható meg, ha nyomon követhető az anyakönyvekben, egyéb összeírásokban a családnév ’története’, alaki változásai, hogy milyen környezetben milyen hatások alatt éltek. Azaz az eredet kevésbé, a történet (annak utóbbi évszázadai) inkább. Ennyiben értettem a bevezetőben, hogy egy család és nevének története nem feltétlen egyezik, viszont a név ’árnyékként’ követ minket.

A névkutatás összetett diszciplina (hú, most nagyot mondtam, de ha ellátogattok az Index ’Nevek, családnevek magyarul’ topikjára, s belelapoztok, sok ’okosságot’ láttok összegyűlni egy helyen). Nem elég a nyelvismeret felől közelíteni. A hangváltások felismeréséhez ismerni kell az egyes nyelvjárásokat, pl. a szlávban a mazuráló (azaz /cs/-t /c/-vel tévesztő), a dzekáló (/ty/ > /c/, /gy/ > /dz/ hangváltozást mutató) nyelvjárásokat. A horvát nyelv három alapvető nyelvjárását, a kérdő névmás változatai alapján megkülönböztetett što (sto), kaj (káj) és ča (csá) nyelvjárásokat. Na, mindezt nem ismerem én, de tudom, hol kell megnézni. Szintúgy remek segédeszközök a telefonkönyvek, mely nem csak számosságot, hanem területi elterjedést is jeleznek (a nagyvárosokat csak akkor nem kell kivenni, ha csak e körüli város körül elterjedt). Az is fontos információ, hogy ha valami nincs benne egy ilyen adatbázisban. Ismerni kell továbbá az adott nyelvre jellemző szókészletet (vannak köznevek, amiből semmilyen nép ajkán nem lett családnév, bármennyire is tetszetős lenne egy torzult alakból az adott szóra visszavezetett etimológiát igazolni) A szókészletnél figyelemmel kell lenni arra is, hogy egy közszó megjelenése ragadványnévként mely társadalmi réteg esetében mutatkozik, s mely fajta köznevek jellemeznek egy-egy vidéket. Azaz a névkészlet vizsgálata nem önmagában áll, hanem kiegészül számos más ’segédtudomány’ ismereteinek felhasználásával. De hagyjuk ezeket az ezzel foglalkozó nyelvészeknek, kutatóknak.

Elérhető dialektológiai témájú dolgozatok, összefoglalók a neten is szép számmal akadnak (ajánlat a cikket követően).

A magyar(os)ított nevek akár külön típus is lehetne, ha nem illeszkednének olyan jól a már jelzett típusokhoz. Alakjuk, jelentésük megegyezik, ill. hasonul a felsorolt egyes típusok egyedeihez. Szembetűnő az, hogy mivel nem organikus képződmények, művi ’alkotások’, érezni rajtuk némi ’idegenséget’. Felmerül a kutatóban az is, hogy ezek esetleg tudatosan ’sikerültek’ a nyelvi közegtől eltérőre, épp utalásként az eredetre. Ilyen pl. a Kőhalmi, Kőkúti de ide sorolhatóa nem magyarított, idegen alakban meghagyott tautológikus nevek, mint pl. a Baumdrechsler (=’fafaragó’) név is.

A belügyi nyilvántartó honlapján elérhető a 2007. január 1-én használatban lévő leginkább elterjedt 100 családnév listája. Eszerint 3.380.812, azaz a teljes lakosság 33,59 %-a osztozik meg az első 100 leginkább elterjedt családnéven. Ez jól mutatja azt is – hogy ezek a névtípusok egyszerre, különböző területeken, hasonló névképzéssel jöttek létre, maradtak fent.

A nevekből az azt viselők életkörnyezetéről, annak gazdasági, katonai, szociális, kulturális és egyéb szervezettségére, fejlettségére következtethetünk. Hangsúlyosan meg kell különbözteti egy név keletkezésének állapotát, s az idő közbeni módosulásait, így az időtényező fontos szerepet tölt be egy ma használt vezetéknév alakjának kialakulásában.

A kora középkorban az államiság megszilárdulása idején az egyes kis létszámú közösségekben (faluközösségek) az egyént csak szűkebb közösségben elfoglalt helye szerint definiálta a nemzetségi alapon szerveződött közösség. Így a név, mint azonosító, megkülönböztető eszköz csak e szűkebb környezet szempontjából bírt jelentőséggel, elégséges volt az egyelemű névadás, ez volt az általános. A társadalmi tagozódás egyik következménye a többelemű névhasználat elterjedése, pl. a közismert Vata fia János. Már ekkor megjelenik a személynév mellett a ragadványnév (szép példákat találunk a www.arcanum.hu/mol adatbázisaiban, ha a keresőbe a ’dictus’, filius esetleg ’filii’ kifejezéseket ütjük be.), illetőleg másrészt a közrendűektől elkülönülő rétegként a birtokosok esetében a többnyire a nemzetségi származási helyét vagy a törzsbirtokot megjelenítő névhasználat. Ez a személynévvel együtt volt használatban, a birtokossá váló személy többnyire az első adományozott birtokkal ’azonosította magát’. Ez a későbbi évszázadokban egyrészt a nemzetségen belüli egyes családok újabb birtokszerzeményeit követve megváltozik, egy-egy család esetében akár időben többször is, az új szerzemények, birtokcserék hiteleshelyi beiktatását követően az előkelőbbnek – jobb helyen lévőnek, nagyobb társadalmi presztízst kifejezőnek – tartott/vélt új birtok alapján. A XIV. sz. végétől megjelenik a ma praedicátumként ismert nemesi előnév, pl. galántai Esterházy (itt az egyes ágak szétválásával szintúgy törzsbirtokon alapuló eltérő előnevet használnak), de ilyen a Bethlenek betleni és iktári ága, a Báthoryak ecsedi ill. somlyói ága, hogy aztán ezt az egész grófosdit, előnevesdit az 1947.évi IV. törvény megszűntesse.

A XV. században majd a közrendűeknél is megjelenik a kételemű (később lesz majd 3 elemű is) névhasználat, a fellelhető dicális összeírások ezt jól mutatják. Érdekessége, hogy ezekben (legalábbis, amiket én láttam – Heves vármegyeiek 1548-ból, 1549-ből és 1556-ból) több az  1. részben felsorolt típusokból közül igen elterjedt volt, leginkább a személynévből lett családnevek, ill. a foglalkozásnevek. De már valamennyi típus megtalálható, a későbbi évszázadok összeírásaihoz képest (XVIII.) kevesebb a lakosnév, illetve az idegen eredetű (alakú) név. De hát ez a hódoltság utáni betelepülések, áttelepülések hozománya lesz.

A ragadványnevek megjelenése kezdetben nem különül el a családnevektől, együtt él a kettő. Besorolásukat megnehezíti változatos sorrendi helyük (Szántó Kovács, Dudás Szabó – most melyik melyik?, alább lesz magyarázat). Itt is felállítható értelmezési módszertan. Nem tartozik ide a kisnemesi családoknál a nemesi előnevekkel együtt álló családnevek. Ezek esetében ugyanis, mint pl. Budai Nagy Antal, alakban hasonló ’képződménnyel’ találkozunk. Viszont ezek pár száz évvel korábban kialakultak.

Kialakulásának menete az, amikor egy településen élő sok azonos nevű családot kezdi el a közösség különböző ragadványnévvel illetni, vagy tulajdonság, vagy származás, szavajárás, közösségen belül betöltött társadalmi helyzet szerint. A ’sok azonos nevű’ helyzet előállhat különböző területekről érkezők beköltözésével, megtelepülésével akár oppidiumokban (mezőváros), akár kisebb lélekszámú falvakban is. Szintúgy gyakori, amikor nem betelepülőkről van szó, hanem egy adott közösségben olyan népes lesz egy család, hogy az egyes ágait az egymástól való megkülönböztetésük (össze nem keverésük) elősegítendő illetek egy-egy ’megkülönböztető jelzővel’, különösen, ha a keresztnevek minden ágban hasonlóak (miért is ne, mindegyik ragaszkodik a saját – közös – őseik keresztneveinek továbbviteléhez). Ekkor azonban a megkülönböztetés hasonló elvek alapján történik, s leginkább nem ’holmi’ tulajdonságjelölő ragadványnévként, hanem az anyai ágak neveinek szerepeltetésével. Hasonló szerepű elem, azaz egy már létező családnév társul a meglévőhöz. Az ilyen többelemű névadás körülményeit szemléletesen reprezentálja a hódoltsági területek településszerkezete.

Egy Sarkadi Szabó esetében világos a tényállás, Sarkadról származó Szabónak nevezett személy. Egy Dudás Szabó esetében már nem, Dudás nevű, aki szabó, avagy Szabó nevű, aki dudás. Vagy egyik sem, hanem két létező családnév együttes használata, melyből a ’másik’ az egyik felmenő ág nevének társítása megkülönböztetés céljából, – mint fentebb írtam, többnyire az anyai családnévé. Arra, hogy mikor társul ún. anyanév egy családnévhez, s mikor van szó egy foglalkozásnévről, vagy tulajdonság-, netán származásnévről, a konkrét anyakönyvi kutatás tud választ adni (fenti két név mindkettő létező, Szentes város történetéből, ahogy létező a két részben említett valamennyi név.)

Külön érdekesség, hogy gyakran tetten érhető a névváltás, ill. a kettős nevek kialakulásának pillanata (sokszor csak annyi, hogy a szökött jobbágyok új környezetben más néven ’jelentkeznek be’). Az egyes összeírások (akár adó, különböző cenzus jellegű, úrbéri összeírások, akár lajstromállítási (katonai) célzatúak) rögzítették, s az utókor számára (ezek mi vagyunk) megőrizték az egyes településeken élők neveinek adott összeírás idején lévő alakját. Ennek egybevetése az anyakönyvi adatokkal (melyek lényegében egyházi célzatúak) olyan kiegészítő információkat ad egy-egy család életéről, amely a családtörténet megismerése szempontjából nélkülözhetetlenek.

De kicsit előrehaladtunk az eseményekkel, ott tartunk, hogy kora középkor, és hogy leginkább a személynevekből lett/képzett családnevek voltak a gyakoriak, ill. az ezekből kialakult apanevek (akár kicsinyítő képzős alakban is, mert ezek rendre az apához tartozást fejezték ki, azaz „annak vagyok a gyermeke”)

A dolgok a XIV-XV. században kezdenek differenciálódni, amikor a névnek többféle információt kellett kifejeznie. A faluközösségek nemzetségi alapon való szervezettsége felbomlott, az új, birtok alapokon szervezett közösségben a névnek képesnek kellett lennie nem csak az egyén és közösség viszonyát kifejezni, hanem a feudális szervezettségben pontos azonosítóként kellett működjön.

A török megjelenése után (ill. már előtte a Balkánról áramló népességmozgások hatására), átrendeződik nem csak a településszerkezet, hanem a lakosság összetétele (a számáról ne is beszéljünk). A vármegyei rendszer erre a 150-nek mondott évre visszaszorul, a hódoltsági területeken az az úr, aki érvényt szerez akaratának. De a hódoltsági területeket ne szűken értelmezzük, hanem a törökök által fenyegetett, bejárt területekként.

A lakosnevek elterjedése, a ragadványnevek térhódítása, valamint az idegen hangzású nevek ’felszaporodása’ még a török kiűzése előtt, annak Balkáni térhódításával kezdődik, mikor jelentős délszláv csoportok érkeznek Magyarországra s telepednek le részben zárt közösségekben, részben adják a végvári katonaság zömét. Az úttörők a szerbek meg a gradistyei horvátok (az 1493-as korbáviai vereség után indulnak meg Ny-Mo felé). A horvátok költözése amúgy is folyamatos szinte a teljes időszakban, hova nem hát, a török által csak ritkán háborgatott Ny-Moi vármegyékbe)

 

A török kiűzése után fordult az irány, s a kiüresedett Alföld, ill. hódoltsági területet kezdték benépesíteni az elszármazottak leszármazottai, ill. a velük, majd nyomukban érkező követők az északi vármegyékből. Érdekesség, hogy már megindulnak Északról, mikor még érkeznek Délről a ’későn jövők’ Csernajevics Arzén ipeki pátriárka szerbjei (a nagy szerb Költözés) Hiába no, az emberiség története ha nem is osztályharcok, de állandó népmozgások, ’mehetnékek’ története. Már errefelé. Külön ajánlom, aki még nem olvasta a környező népek történetével foglalkozó sorozatot, mely e ponton kifejezetten csatlakozik témánkhoz.

 

Az Alföld javarészt puszta, a török akár a Duna mentén jött fel, akár a Temesvár-Arad-Gyula-Szolnok útvonalon, az lényegében a teljes Alföldet (+Baranya, Tolna, Fejér) érintette, s nem csak a hódoltsági területek, hanem a portyák által veszélyeztetett területek is lakosságcsökkenést szenvedtek el. A városi lakosság száma is megfogyatkozott, néhány prosperáló mezőváros kivételével lakosságuk szintúgy csökkent. (mielőtt szólna bárki is Szeged, és Debrecen, mint szabad királyi városok kapcsán, előbbi helyzete annyira sajátos, hogy külön posztot érdemelne, 1542-1686 között török üli meg, ebbéli státuszát 1715-ben nyeri vissza, utóbbit elkerüli a török, de szempontunkból későn, 1693-ban lesz azzá). Persze a településszerkezet is más volt. Ha ma nézünk a térképre, olyan jelentős városok, mint Békéscsaba, Kiskunfélegyháza, Kisújszállás nem léteztek. A Nagykunság és a Tisza-mellék kiürült s majd csak a visszatelepülők ill. betelepülők élesztik fel. Némelyiket (Hódmezővásárhely, Karcag, Túrkeve, Mezőtúr) időszakosan, több évre elhagynak a lakosai egy-egy dúlás után, de nem járt jobban Békés vármegye sem.

A Highslide JSNeoacquistica Commissio is belelendül (persze csak később jönnek létre az egy tagban lévő nagy uradalmak – Grassalkovich, Savoyai, stb. –, hogy németajkúakkal töltsék fel, nem csak ezeket, hanem a tiszti kar tagjainak a fővezérhez közeli birtokait), a vármegyerendszer is éledezik. 1692-1696 között megtörténnek a török idők utáni első megyei összeírások, épp az eredménye – ill. az a kép, mely ekkor mutatkozik meg, hogy mennyire elnéptelenedett az ország – indít el egy jelentős adórendszerbeli változást (de erről inkább egy másik cikkben: Most elég legyen annyi, hogy ennek hatására térnek át 1729-től megváltozik az adó kivetés formája. Eleddig az országgyűlés telkenként határozta meg az adó mértékét, azonban a kevés, és az egyes összeírásban meg nem jelenő – az ilyesfélékben mindig jók voltunk – adózóktól nem folyt be az eredetileg elképzelt adómennyiség, a rendek ’nemes’ egyszerűséggel változtatva a gyakorlaton, megyénként osztották le, hogy mennyi az adott megyétől az általuk elképzelt ’elvárt’ adó (úgy-e ismerős a gyakorlat a közelmúltból?). A vármegye gyűlésen tovább osztotta, mondjuk úgy – differenciálta. Így megyénként eltérő adóterhek keletkeztek. Szorgalmazta így áttételesen a központi kormányzat a betelepítéseket – több telepes, több telek, kevesebb 1 telekre jutó adó)

A hódoltsági időket követően Magyarország népessége mintegy 4-4,5 millió fő volt. Ez egyenetlen eloszlásban volt, Wellmann Imre az 1715. évi és az 1720/21. évi összeírások alapján megállapította, hogy az ország területének 40 %-át kitevő hódoltsági területeken az akkori háztartások 22 %-a volt megtalálható. Ugyancsak az egyenetlenséget támasztják alá a népsűrűségi adatok. Míg Sopron vármegye népsűrűsége (46,8 fő/km²) a XVIII. sz. elején meghaladta az angliai országos átlagot (36 fő/km²), addig Békés vármegyének hasonló adata: 3,1 fő/km². Ezen nincs mit magyarázni.

Az 1785/7. évi sokat emlegetett országos népszámlálás hasonló területen mintegy 8,5 millió lakost talál, ez szűken véve is megduplázása a lélekszámnak, egyes történészek jelentős össze tömegű nem írtakkal számolva és némi természetes gyarapodást feltételezve az 1790-es évekre, azaz a nagy betelepítések befejeztére mintegy 9,9 millió lakossal számolnak. A végeredmény szempontjából mindegy, már maga a megduplázódás azt mutatja, hogy ez 4 emberöltő alatt sem valósulna meg természetes szaporulattal számolva. A betelepülő idegenek számának ilyentén elképzelése képletesen mutatja, hogy miért van annyi idegen eredetű nevű a ma élő generációkban.

A vezetéknevek/családnevek rögzülése a török hódoltságot követő államszervezet újraszervezéséhez kötődik, a  központi hatalom igényeit (és a kor szellemét) szolgáló országos és megyei összeírások azonos indíttatásúak. Egy adóalany már nem csak a konkrét azévi adó szempontjából érdekes, hanem, hogy mennyire rendezettek a körülményei, milye van, mennyire hadrafogható, tud-e forspontot teljesíteni, s a későbbiekben milyen adóterheket lesz képes elviselni. Egyáltalán, erősödik az egyén és az Állam kapcsolata. Ez már egy modern rendszer mondjuk Ma. Mellékhatása volt csak a családnevek rögzülése.

A betelepülések, az idegen családnevek honosodása több évtizedes folyamat volt. Jelentősen befolyásolta – s ez a www.1000ev.hu oldalán nyomon követhető – az a törvényalkotói változás, mely az 1723. évi törvényekben nyilvánul meg leginkább. Részint a puszták betelepítésére, részint a visszatelepülők védelmére irányultak.

Az ösztönzést követően (erre pénzt is fordított) évtizedekkel később a központi kormányzat maga is szervezett betelepítéseket a nemzetiségi politika jegyében szigorúan idegeneket (lásd: Bánát betelepítése, ahol elenyésző magyar települt meg). Az első katonai felmérés (1782-1785), valamint a „9 pontos úrbéri kérdőív” (1770) már javarészt betelepült országot mutat.

Ezt az egészet azért részletezem ennyire, hogy világosan kirajzolódjék, mennyire összetett ajkú volt akkoriban errefelé a népesség, s miért lehet az, hogy máig ható erős hatása van az idegen eredetű családnevek ilyen nagy számú jelenlétében a mai névkincsben. Végül is a ma használt családnevek többsége, azok, melyek nem a Monarchia idején betelepült egyénektől származik, már a XIX századra rögzültek, s írásmódjuk – hacsak anyakönyvi elírás nem módosította – a mai napig fennáll.

 

Külön téma a zsidók névhasználata. II. József a „Zur Vermeidung aller Unordnungen” kezdetű rendeletével – amely elsősorban a birodalomban élő zsidók ellen irányult – a családnevek használatát kötelezővé és megváltoztathatatlanná tette (tekintve, hogy nem tartotta helyesnek a keleties formájú zsidó személyneveket. Ekkor vették fel a német (jiddis) vezetékneveket (Braun, Grün, Goldmann, Klein, Schwarz, Weiss, stb.). A névváltoztatásuk, persze nem csak az övék, (leginkább magyarosítások) a XIX. században, annak utolsó harmadában majd a XX. század 20-as 30-as 40-es éveiben volt gyakori. Ez utóbbi egyik ismert ’előidézője’ volt a 4359/1935 III. BM. sz . (1935. május 7.) rendelet, mely később az 1938.évi XV tv (az ún első zsidótörvényben) mutatta meg igazi arcát.

 

Zárszónak mit is írhatnék? Minden borús gondolat nélkül:

Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem,ha eltemet, ki eltemet” (József Attila) 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.